Az opera (opera in musica) jelentése zenemű, amelyet a 17. század közepétől kezdenek el használni a megzenésített színpadi cselekmény megnevezésére.

A 16. század végén a zenei ízlésben jelentős átalakulás veszi kezdetét. A zenei polifóniától történő elfordulás még ugyan nem következik be, de új utakat keresve az akkori madrigálszerzők az érzelmileg túlfűtött, a hagyományos formai kereteket feszegető új típusú művekkel jelentkeztek. Az érzelmek mind teljesebb kifejezésére a hangszerrel kísért szólóének, a szólómadrigál tűnt a legmegfelelőbb formának. A hangszeres monódiának elnevezett stílus célja az élő beszéd lehető legjobb megközelítése az énekbeszéd segítségével.

A zenés színjátszásnak azonban voltak előzményei Itáliában. A 14. században, Toscanában igen népszerű, énekes-táncos, tavaszköszöntő népies játék, a Maggio volt az egyik. Firenzében a nagyobb ünnepek alatt előadott, szentek élettörténetét bemutató Sacra Rappresentazione volt a másik. Később már világi tárgyú, olasz nyelvű darabokat is játszottak, amelyek egyes felvonásai közben intermediumokat, zenés közjátékokat, esetleg táncokat is bemutattak. Ezekhez csatlakozott még, egy időszakban szintén népszerű Favola Pastorale, azaz a pásztorjáték.

Mindezekből kiindulva fogalmazták meg az antik görög tragédia feltámasztásának igényét a zene segítségével a firenzei „Camerata” tagjai. Jacopo Peri, Giulio Caccini, Vincenzo Galilei, Giovanni Bardi és Jacopo Corsi és sok más zenész, gondolkodó és mecénás vitái és munkássága nyomán megszületnek a későbbi „opera” műfajának első zenei próbálkozásai.

A zenetörténet a monódikus zene egyik első művei között tartja számon a később elveszett Vincenzo Galilei szólóénekeit, amelynek szövegei Dante Isteni Színjáték című művéből származtak. Jacopo Peri 1594-ben komponált pásztorjátéka, a „Dafne” (amely szintén nem maradt fenn), tekinthető az első operának. Ezek a művek azonban még korántsem hasonlítottak a későbbi operastílus által használt elemekre. Nyitány és áriák még nincsenek, inkább recitatívok, kórusok, amelyeket a számozott basszus (basso continuo) alapján csembaló, lant és basszus-lant támasztja alá hangszeres kísérettel.

A „firenzei opera-iskola”-ként emlegetett szerzők művei közül az első fennmaradt operának az Ottavio Rinuccini szövegkönyvére, Jacopo Peri által komponált „Euridice” című művet tekintjük. (Ezt a témát később Caccini is megkomponálta, így mostani felvételünkben is a két szerző művéből összeállított kompozíció hallgatható meg.)

Az 1600. október 6-án Firenzében, Palazzo Pittiben bemutatott mű cselekménye

Orpheusz és Eruridiké a lakodalmukat ünnepli. A vőlegény, miután egyedül marad, dalában megköszöni boldogságát Vénusznak, majd nem sokkal később hírt kap, hogy szerelmesét virágszedés közben egy kígyó marta halálra. A kétségbeesett dalnok végezni akar magával, de Vénusz közbeavatkozik, és megígéri, hogy elvezeti Orpheuszt az alvilág bejáratához. Amikor ezt Plútó megtudja, nem akarja megengedni neki, hogy élőként alászálljon az alvilágba. De feleségének, Prosperinának is megesik a szíve a szerelmes férfin, és vele együtt könyörög férjének, hogy teljesítse a kérést. Kharón, az alvilág révésze is a dalnok pártját fogja. Végül Plútó szíve is megenyhül, és megnyitja az utat a dalnok előtt. Orpheusz leszáll az alvilágba, megkeresi a holt lelkek között feleségét, majd boldogan vezeti vissza hitvesét az élők világába, ahol befejezik a félbe maradt esküvői ünnepséget.